Tizenöt éves voltam, amikor elkezdtek érdekelni a motorok. Néhány osztálytársamnak Simsonja volt, és megirigyeltem tőlük - a motort, a motorozást és a motorosok közé való tartozást.

Anyagilag nem álltunk úgy, hogy motort tudtunk volna venni, tehát egy ideig csak sóvárogtam a motorok után. Aztán fölfedeztem, hogy nagyapámnak van egy Verhovinája, egy fáskamrába volt beállítva. Nem nagyon láttam korábban ezt a motort, sok éve ott állt, nem volt üzemképes. Mint később megtudtam, nagyapámnak két motorja volt, a Verhovina mellett egy Rigát is vett valamikor, használtan mindkettőt.

Nagyapám fazekasmester volt, Kunmadarason lakott, s a kész cserépedényeket az akkoriban még nem gyorsulási versenyek helyszíneként működő reptérre, illetve a közeli Berekfürdő nevű üdülőhelyre hordta eladni. A Rigát kifejezetten azért vette, hogy átalakítsa kistraktorrá - ezzel a szerkezettel szállította a portékáját. A Verhovinát nem bontotta szét, de hasonlóan teherfuvarozásra használta: a csomagtartóhoz egy vonóhorogszerű szerkezetet hegesztett, és kiskocsit akasztott a motor után. Ez utóbbi fuvarozási módszernek én nem voltam szemtanúja soha - szerintem ezzel inkább csak kísérletezett az öreg.

A Riga tehát szétbontva létezett: a kistraktorba került a blokkja, a tankja és a kerekei. Ha valami elromlott rajta, akkor a Verhovinából szerelte ki az öreg, úgyhogy a Verhovinának jutott a donor szerep. 

Ezt a motort elkunyeráltam nagyapámtól. Összerakta nekem az öreg, hogy nagyjából minden alkatrésze meglegyen, és elküldte nekünk vasúton, útipoggyászként. Mire megérkezett hozzánk a vasútállomásra, leeresztett az első kereke - úgyhogy lapos kerékkel toltam hazáig.

Fogalmam sem volt a motorokról addig, de az elkövetkezendő néhány évben tapasztalati úton rengeteget tanultam a motorszerelésről. Többet szereltem a motort, mint amennyit motoroztam vele, ez egyértelműen kijelenthető. 

Nagyapám motorját jó pár napig nem sikerült beindítani. Később beindult, működött is, de harmatgyenge volt a motorja - kettesbe kapcsolva már nem bírt felpörögni. Egyesben, ordító motorral közlekedni meg nem volt valami nagy élvezet.

A Verhovina olyan, mint a tetoválás: az első biztosan nem az utolsó is egyben. Középiskolai szakoktatómtól vettem egy másikat, az árára már nem emlékszem pontosan, de ezer vagy ezerötszáz forint volt, kerekek nélkül. Ez a motor sokkal jobb állapotban volt, mint a nagyapámé, szépek voltak a krómok rajta, megvoltak a műanyag oldaldobozok és a tankon a térdvédő gumik, és a motorja sem volt széthajtva. Ebből a két motorból raktam össze aztán egyet, ami már tényleg egész szép és jól használható volt.

Eközben és  ezek után kerültek hozzám még motorok és motoralkatrészek. Vásároltam egy Rigát 300 forintért, a gazdája a tyúkólból tolta ki és vesszőseprűvel lecsapkodta róla nagyjából a tyúkszart. Volt egy Jawa Ideálom, aminek az első villája, kereke, kormánya, stb. Rigáról származott. Volt egy Komárom is, valami ősrégi, merev villás típus. Később egy kéthengeres 350 köbcentis Jawa roncsait szereztem meg, ezt is fel akartam újítani, de ebből végül nem lett semmi.  Kb. tizenkilenc éves koromra lecsengett ez a motoros felbuzdulás. A motorok és a felhalmozott rengeteg alkatrész porosodott néhány évig, aztán a MÉH-telepen kötött ki minden. Ma már nagyon sajnálom, de akkor így gondoltam jónak; le akartam zárni ezt a periódust, és szeretem a változásokat radikálisan intézni.